Régi Idők Udvara Skanzen és étterem

Hát igen… a gondolat már régen érett bennünk/bennem. Szerencsére ez találkozott a családoméval is. 2006 március 15-én - talán nem véletlen, hogy éppen ekkor, bár ez csak most tudatosult bennem-belevágtunk a kivitelezésbe.

Követ hordtunk, tervezgettünk, szervezkedtünk. Kezdett összeállni egy igazán autentikus, minden részletében kidolgozott skanzenudvar. Az itt található fafaragások nagy részét Mónus Béla, budapesti szobrászművész készítette, bár menet közben a feleségemmel mi is kedvet kaptunk. Erre mondta Mónus, ez tipikusan a naiv művészek színvonala. Azért bevállaltuk…Láthatóak a skanzenudvarban. Sok fejtörést okozott az udvarban elkészítendő, eredeti könyvek alapján kivitelezett búbos kemence helyének meghatározása, mert azt szerettük volna, ha esztétikai élményt is nyújt, azon túl, hogy napi használatra megfelelőnek kell lennie.

Végül is ez a búbos kemence uralja a teret, ez köré szerveztünk mindent. Mivel nagyapám kovácsmester volt, magától értetődően kellett építeni kovácsműhelyt is. Az ország minden részéről gyűjtöttük bele a szerszámokat. Végül is összeállt egy bemutatókra is alkalmas, működtethető kovácsműhely, annak minden kellékével. Gyerekek, felnőttek ütik benne az üllőt.

Hihetetlenül sokféle érdekes paraszti szerszámot állítottunk ki az udvarban, melyeknek a funkcióját, illetve a működési elvét számtalanszor kell elmagyaráznunk. Petőfire utalva építettünk kurta kocsmát is, természetesen nádtetőset, boltívekkel, nehéz kovácsoltvas vasalású pinceajtóval díszítve, pont úgy, ahogy nagyapáink tették azt hajdanán. Ez a kurta kocsma is tele van régi konyhai szerszámokkal, sőt van benne kiállítva egy majdnem komplett cipészműhely is. Még a mellékhelységben is régiségek lógnak a falon. Nincs a skanzenben semmi amit ne az egyszerűség diktált volna. Próbáltuk csokorba fogni a hajdani paraszti élet egyszerűségét a leleményes szerszámok, mezőgazdasági, konyhai eszközök, sokaságával.

Nagy-nagy kedvünket leltük abban, hogy elmélyedt kutatómunkát végezzünk régi emberek között, akik még emlékeznek e letűnt korra. Próbáltunk a fafaragásokba olyan régen meghalt tihanyiakat megörökíteni, akik számomra meghatározóak voltak valamilyen oknál fogva. Így lett Vince bácsink, akinek az arcáról a derű soha le nem fagyott, markáns bajusza alól mindig tudott a "gyerök"-nek mondani valami érdekeset, avagy vicceset, miközben a tihanyi Belső-tó partján legeltette a teheneit. Julcsa néni viszont egy töpörödött öreg nénike volt kinek arcára mély barázdákat vájt a nehéz és magányos élet. Állandóan rőzsét gyűjtött, azt vagy húzta maga után kötélre kötve, vagy a hátára vette koszos ronggyal átfogva. E két szobor kiemelkedik a többi közül, talán mert gyermekkorom markáns emlékeként mélyen élnek bennem.

Természetesen rengeteg virággal ékesítettük a udvarunkat melyben számtalan alkalommal - általában hétvégente - kovácsbemutatót, operettesteket, magyar nótaestet tartunk, de volt már kenyérsütés a kemencében, ezt idős nagyvázsonyi asszonyok vezénylik le, sőt egy alkalommal – 2006. augusztus 20-án – felszentelt pappal meg is áldattuk, majd szétosztottuk az érdeklődők között.

Ekkor készült az emberméretű cigányprímás is, juharfából. Sok-sok látogató vésett bele pár nyomot, mert a fafaragó szerette bevonni a nézelődőket a munkába. Aztán javított…

Persze jó dolga volt a faragóembernek, mert a négytagú cigányzenekarunk húzta a fülébe munka közben a régi nótákat.

Skanzenünk térítésmentesen látogatható, s ha kedve szottyan a betérőnek, éttermünkben kedvére olthatja szomját, vagy tömheti degeszre a hasát.

Remélhetőleg hamarosan a látogatóink közt üdvözölhetjük Önt is kedves olvasó, bízva abban hogy legalább akkora örömét leli a mi kis múltidéző udvarunkban mint mi magunk.

Tisztelettel várva Önt: Papp Róbert és Családja